Fontos! Most ne kattints ide!

Az előzmény: II. András és politikája (1176 – 1235)

II. András (Endre) Magyarország uralkodója volt 1205 és 1235 között. Ő volt a tizennyolcadik Árpád-házi uralkodó. Regnálása a magyar történelem egyik legnevezetesebb időszaka. Nemcsak azért, mert András igen energikus külpolitikával az egész Balkán-félszigetet behálózta, és több szomszédos területet is meghódított, hanem mert a belpolitikában olyan bullát adott ki, amely kisebb-nagyobb változtatásokkal egészen 1949-ig fennmaradhatott. A király mellett a királyné is nagy visszhangot keltett az országban. Gertrúd ugyanis merániai rokonai között nagylelkű adományokat osztott ki. 1208-ban a Novae Institutiones, azaz az új berendezkedés keretei között egész vármegyék kerültek eladományozásra.

Az Aranybulla (1222)

András könnyelmű életvitele, határtalan költekezése felbőszítette a rendeket, és 1222. május 29-én az Aranybulla kiadására bírták rá a királyt. Ez a 31 cikkelyt tartalmazó alaptörvénykönyv főleg azért láthatott napvilágot, mert a nagyurak több földet és nagyobb hatalmat akartak, a szerviensek és várjobbágyok pedig csökkenő állami terheket. A nemesek alapvető jogait több évszázadon keresztül ez a bulla határozta meg. 1231-ben az Aranybulla módosítására kényszerült az egyház nyomására, és sok engedményt adva az egyháznak, majd 1233-ban a beregi egyezményben szintén meg kellett változtatni a bulla szövegét.

IV. Béla (1206 – 1270)

1235-1270-ig király. II. András és Gertrudis gyermeke, Árpád-házi Szent Erzsébet testvére. Az ő nevéhez fűződik az ország tatárjárás utáni újjáépítése, ezért „második honalapító”-nak is nevezik.

Már hercegsége idején sem értett egyet apja politikájával, és uralkodóként megkísérelte visszaszerezni az eltékozolt földbirtokokat. Politikai ideálja az első Árpádok korlátlan hatalma volt, célja pedig a III. Béla korabeli dicsőség és nyugalom visszaállítása egy olyan korban, amikor már megszűnt a királyi óriásbirtok, és amikor a történelem egyik legvéresebb háborúja következett.

Intézkedései  uralkodásának kezdetekor, és a hatásuk:

a)     Az apja által juttatott „haszontalan és felesleges örökadományok” visszavételével próbálta gyengíteni a bárókat, saját hatalmát pedig erősíteni. Ezzel maga ellen haragította a nagybirtokosok nagy részét. A király politikájával szembeni elégedetlenség oly nagy volt, hogy 1239-ben Béla kénytelen volt felhagyni az adományok visszavételével.

b)   Nem ismerte el a királyi hatalmat körülhatároló Aranybullát. Ezzel a fegyveres közemberek ellenszenvét vívta ki.

c)    A kiürült királyi kincstár szükségletei részére lefoglalta az egyházi kincsek egy részét. Ez ellene háborította a főpapokat.

d)       Nem növelték Béla népszerűségét a királyi tekintély emelését célzó intézkedések sem. Jelenlétében nem ülhettek le többé a nagyurak, akiknek székeit elégettette. Udvarában személye szinte megközelíthetetlenné vált azáltal, hogy kötelezővé tette az írásbeli kérvények benyújtásán alapuló ügyintézést.

e)    A válságot tovább mélyítette a kunok befogadása. Ők Béla engedélyével telepedtek le az országban, ám – elsősorban nomád életmódjuk miatt – véres összetűzésekbe keveredtek a helyi nemességgel és parasztsággal. Ezért a nép is a király ellen fordult. Béla azért fogadta be a kunokat, mivel a kunok jelentős haderőt képviseltek, remélte, hogy fegyveres erejét növelni fogják, (ezen felül a király a kereszténység terjedését látta a pogány kunok befogadásában).

A király pár év alatt valóban kiszélesítette hatalma birtokalapját, s a távolságtartó uralkodói tekintély elfogadására is rászorította alattvalóit, ám az elért eredményeket alapjaiban kérdőjelezte meg a személyét övező növekvő ellenszenv és bázisának elvesztése.

Miközben Magyarországon mindenki a belpolitikai eseményekkel volt elfoglalva, addig a tatárok meghódították Kelet-Európát. A hírt 1236-ban Julianus barát hozta meg Magyarországra, aki a keleten maradt magyarokat indult el megkeresni. A mongolok közeledtek, elnyelték Oroszország nagy részét, elárasztották Lengyelországot. 1240 végére félelmes katonai erővel rendelkező mongol seregek érték el az ország keleti határait.

A tatárjárás (1241- 1242) röviden

A fogalmona tatárok 1241-es, Magyarország elleni hadjáratát és a csaknem egy évig tartó mongol megszállást értjük. A mongolok 1236 tavaszán indították meg nagy európai inváziójukat, amiről Juliánus barát is hírt adott. A volgai bolgárok, a baskíriai magyarok, az orosz fejedelemségek és a kunok területeinek elfoglalása után a Mongol Birodalom nyugati része, az Arany Horda urának, Batu kánnak vezetésével a – mintegy 140–150 ezer fős – mongol sereg 1241-ben három irányból tört Magyarországra. Batu fő­se­rege 1241. március 12-én a Vereckei-hágón át zúdult az országba. A kun szövetséges csapatok elvonulása után meggyengült királyi sereg – rossz taktikájának is köszönhetően – 1241. április 11-én Muhi mellett súlyos vereséget szenvedett Batu hadaitól. A mongolok Baidár irányításával a Felvi­déket, Kádán vezetésével pedig előbb Erdélyt, majd 1242 elején a Dunántúlt foglalták el néhány kővár kivételével. Előlük IV. Béla király – nem kapván külföldi segítséget – az adriai Trau várába menekült. A tatárok 1242 tavaszán váratlanul kivonultak az országból. A tatárdúlás következtében elpusztult a lakosság 20-50%-a. A mongol invázió döntően befolyásolta IV. Béla egész ké­sőb­bi uralkodását.

***

IV. Béla a tatárjárás idején

Béla körülhordoztatta az országban a véres kardot, amely az általános hadra szólítás jele volt, de eddigre kevés híve volt, és csak kevesen értették meg, hogy az egész ország léte a tét. Az ország nem készült fel megfelelően a támadásra. Bár Béla küldött csapatokat a Kárpátok hágóinak a megvédésére, és fákkal eltorlaszoltatta a hágók nagy részét, ezeket az akadályokat a tatárok könnyedén legyőzték. A király segítséget kért Babenberg Frigyes osztrák hercegtől, aki eleget tett a király kérésének; ám egy győztes csata után elhagyta az országot.

A király politikája nem csak báróit idegenítette el, de a bajt tovább tetézte, hogy – minden alap nélkül – a tatárokkal való összejátszással vádolt Kötöny kun vezért a rákosmezei táborban felkoncolták a magyar nemesi felkelők és német lovagok. A felbőszült kunok erre dél felé, hatalmas pusztítást okozva kivonultak az országból.

1241tavaszán kezdődött meg a tatárjárás, amelynek során a mongol csapatok három irányból törtek be az országba. A Vereckei-hágónál először a nádor, Tomaj nembeli Dénes próbálta meg a tatárok útját állni; azonban a nádor seregét a mongolok szétverték. Béla elég nagy, és erős sereget gyűjtött össze: talán 80 ezren lehettek, főként zsoldosok. Április 9-én Béla kivonult Pestről a mongolok ellen, és napokig követte a visszavonuló mongolokat, akik Muhinál megálltak és eltűntek az erdőségben. A király parancsára a magyarok a Sajó folyó partján verték fel a tábort, ami a sík terep miatt teljesen védtelen volt. „Úgy rendeződtek el tehát, mintha valamilyen szűk karámban volnának mindnyájan, körös-körül állítva szekereiket és pajzsaikat, mintegy a tábor védelméül… Ezt tartották a magyarok erős védelemnek, pedig legfőképpen ez okozta a vesztüket.”.  Április 10-én, este a tatár seregek megpróbáltak átkelni a Sajó hídján, ám Kálmán herceg és Ugrin kalocsai érsek visszaverte őket. Másnap, április 11-én, kora reggel az ellenfél teljes serege rátámadt a magyarokra, akiknek nagy része akkor még aludt. Kálmán herceg, Ugrin érsek és a templomos lovagok hősiesen harcoltak, ám a mongolok túlerőben voltak. A magyarok menekülni kezdtek, ám a biztonságosnak vélt táborból nem lehetett kijutni; maga a király és Kálmán herceg is csak a híveik segítségével tudtak megmenekülni. Ugrin érsek és a templomosok nagymestere viszont meghalt a harcok során.

IV. Béla a híveivel északi irányba menekült; előbb Pozsonyba, majd Babenberg Frigyeshez. Az osztrák herceg azonban fogságba ejtette a királyt, és egy pár évvel azelőtti békeszerződés ürügyén kizsarolt tőle három, az osztrák határ mellett fekvő megyét. A király és a családja végül az Adriai-tenger partján fekvő Trau várában talált menedékre. Az uralkodó továbbra is próbált segítséget szerezni a pápától, a francia királytól és a német-római császártól, de nem járt sikerrel.

1241 nyarára a Dunától északra és keletre lévő országrész a mongolok kezére került, csak néhány megerősített vár és erődítmény állt ellen. A muhi csata után pár nappal a tatárok elfoglalták Pestet, hatalmas mészárlást rendezve. Közben a Kádán, illetve Büdzsek és Borundaj által irányított déli szárnyak sorra vették be Erdély várait, többek között Radnát, Kolozsvárt és Nagyváradot. Télen a tatárok a hideg időjárás miatt átkelhettek a befagyott Dunán, és erőfeszítéseket tettek hogy tatár szokás szerint kézre kerítsék az uralkodót személyesen. Kádán bele is kezdett Trau ostromába, ám 1242 tavaszán a mongol sereg váratlanul elvonult, foglyok tömegeit hurcolva magával, és romba döntött országot hagyva maga után. A kivonulás oka még vita tárgyát képzi a történészek körében. Lehetséges, hogy Ördögej kán halála miatt a kánválasztásra sietett Batu, hogy részt vegyen az ilyenkor szokásos küzdelmekben. Elképzelhető az is, hogy a tatárok, mint a nomád népcsoportoknál szokásos, csupán a későbbi hódítást akarták előkészíteni. Tehát ez az 1241-42-es ostrom csak félelemkeltés volt. A harmadik felfogás szerint a veszteségek ellenére az ország ellenállása kényszerítette volna a tatárokat a kivonulásra, mivel nem sikerült a hatalmukat megszilárdítani.

A visszatérő király politikája

Az országvesztés kijózanító erejű csapása nyilvánvalóan mély, önvizsgáló számvetésre kényszerítette, s valószínűleg számos helytálló tanulság levonására is ekkor érkezett el az alkalom. A tatárjárás mindenesetre éles határt vont uralkodása két korszaka közé.

Az utókor előtt nem kétséges, hogy országlásának első éveiben igyekezete egy letűnt állapot visszahozására alapvetően irreális és anakronisztikus volt. A gazdaság előrehaladott szerkezeti átalakulása és ezzel összefüggésben a társadalom átrétegeződése feltartóztathatatlanul a Szent István-i berendezkedés felbomlásának irányába haladt, amely rendszert végül is nagyrészt maguk alá temették az elpusztult ország romjai. IV. Béla, kezdeti elképzeléseiből sok mindennel szakítva, feladta a meddő kísérletezést a régi világ újraélesztésével. Józan realizmussal látott az ország újjáépítéséhez. A valóságos viszonyokat jobban számba vevő s azokból kiinduló kormányzati politika kényszere talán nem kis részben abból eredt, hogy az országot a tatárok újabb támadásától való rettegés bénító béklyójából csak olyan gyakorlatias és céltudatos intézkedések sorával lehetett kiszabadítani, amelyek mindent a védelmi képesség erősítésének rendeltek alá, és e cél jegyében összpontosították a mozgósítható erőforrásokat.

Béla tanulni tudott a tapasztalatokból. 1242-ben, hazatértekor pusztaság és rom volt az ország. Ekkor derült ki, hogy a nagy államférfiak közé tartozik.

IV. Béla 1242 után jelentős adományozásba kezdett, és felhagyott a tömeges birtokvisszavétellel. Adományaiban sűrűn szabott katonai feltételeket. Nagy energiát fordított a korszerű nehézfegyverzetű lovasság és az azt kiegészítő mozgékony, nyilazó könnyűlovasság erősítésére a régi, elavult, a királyi várszervezeten nyugvó haderő helyett. A költséges páncélos katonaság kiállíthatósága érdekében ugyanúgy adott birtokokat, mint a roppant összegeket felemésztő kővár építés ösztönzésére. A várépítésben ő maga és családja ugyancsak élen járt. Az erődítések létesítése a városokra szintén kiterjedt. Védhetőbb falak közé telepíttette át Pest és Zágráb lakosságát, de a falakon belülre költöztette az esztergomi és a székesfehérvári polgárokat is. 1247: IV. Béla megkezdte királyi szállásának építését a  budai Vár-hegyen. Kiváltságlevelek kiadásával települések sorát pártfogolta várossá fejlődésükben. A megfogyatkozott népességű országba visszafogadta a katonai szempontból számára nagy jelentőségű kunokat. A lakosságpótlás jegyében nagy paraszti tömegek költöztek be az országba a határokkal szomszédos románok és szlávok lakta területekről. A nyugati térségből elsősorban mesterségekhez, bányászathoz értő, városlakó népesség érkezett, főként német jövevények. Célpontjukat elsősorban a Felvidék ekkor fellendülő bányavárosai jelentették.

IV. Béla tatárjárás utáni politikájának elkerülhetetlen következménye volt a bárók további erősödése. Ha a köznemesek nem akartak felőrlődni a bárókkal szembeni ellenállásban, valamely nagyúr szolgálatába kellett állniuk. Részt vettek birtokaik irányításában, harcoltak a magánhadseregekben. Ők voltak a nagybirtokos familiárisai.

Intézkedései

• Felújítja a birtokadományozásokat, de feltételhez köti: a birtokon kővárat kell építeni

• a megadományozottakat fegyveres katonák kiállítására kötelezi, a katonaság a király hatalmát biztosítja; növeli a nehézpáncélos lovasság létszámát

• több mint 100 kővár, és fallal körülvett városok épülnek; a tatárok csak a kővárakat és a fallal körülvett városokat nem tudták elfoglalni

• idegenből hív lakosságot: visszatelepíti a kunokat az Alföldre (nyájaikkal), Felvidékre csehek, morvák, lengyelek, letelepíti a jászokat, Nyugat-Magyarországra németek, Erdélybe románok; mindez a nemzetiségi arányok növekedésével jár

• nagy gondot fordít mesteremberek hozatalára, a falvak népére, nyájakra, az ország ellátására, a termőföldek hasznosítására, jelentős területeket vonnak művelés alá

• jelentős a belső vándorlás, az üres területekre telepíti a lakosságot

• hospes (az Árpád-házi királyok alatt nálunk letelepedett, iparral és kereskedelemmel foglalkozó idegen (német, olasz, szláv); vendég) jogú falvak, városok, városszerű települések számának növelése

• az iparos-kereskedő városok kiváltságokat kapnak

• jobbágyi szolgáltatások egységesülnek, biztosítja a szabad költözés jogát

• támogatja a szerviensek (magyarországi királyi szolgálók: az uralkodó osztály alsó rétege a korai feudalizmusban a XI-XIII. században a szerviensek katonai szolgálataik fejében birtokadományokat kaptak;) mozgalmát

Külpolitika

Külpolitikáján is változtatott: csalódást keltő tapasztalatai nyomán a nyugati kapcsolatok erősítése helyett inkább azokkal a szomszédos területekkel igyekezett jó viszonyt ápolni, amelyekkel országa osztozott a tatár fenyegetettségben. Ennek jegyében gyermekei közül többet – nyolc leánya és két fia volt – „rangon alul”, keleti fejedelmi családok tagjaival házasított össze. A trónörökös István herceg is kun feleséget kapott. Végleg feladta a magyar külpolitika fél évszázados halicsi expanziós törekvését, s szövetségesi viszonyt teremtett (1250), nemcsak a halicsi orosz királlyal, a lengyel királlyal is. A magyar orosz és lengyel szövetségesek segítették egymást az újabb tatár fenyegetés elkerülésére. Ausztria területén viszont többször háborús konfliktusokba keveredett. 1243-ban előbb visszavette a tatárjáráskor osztrák kézre került nyugat-magyarországi megyéket, majd amikor az 1246. évi Ausztria elleni hadjárata során az osztrák herceg Harcias Frigyes is elesett, és kihalt a hercegi dinasztia, megindult a magyar és cseh király vetélkedése Ausztria birtoklásáért. A harcok csak átmeneti sikereket hoztak Béla és időközben megkoronázott fia, István számára. Végül II. Ottokár cseh királynak a Morvamezőn aratott kroissenbrunni győzelme 1260-ban véget vetett a magyar terjeszkedési törekvéseknek, és megszűnt István rövid életű stájer hercegsége is.

Az 1260-as években ismét belviszály dúlta fel az ország nyugalmát, ezúttal a király és a trónörökös közötti küzdelem képében. E harcok a királyság megosztásához vezettek apa és fia között, közvetetten pedig fontos előjátékát alkották az Árpád-kor végi tartományúri széttagolódásnak. 1262-ben a pozsonyi egyezséggel - a trónviszályt elkerülendő - társuralkodói rendszert hoztak létre (István - Béla). 1267-ben együtt újították meg a nemesek szabadságjogait - II. Aranybulla.

Annyi azonban e politikai zavarok megléte mellett is kijelenthető, hogy az ország 1270-re, IV. Béla király halálának idejére belső állapotait tekintve túljutott a sebek begyógyulásának legnehezebb szakaszán, ami nem kis részben megújulni képes uralkodójának, a második honalapítónak az érdeme.

Újjáteremtett, virágzó, tekintélyes királyságot hagyott fiára, Istvánra.

Ruggiero (Rogerius) olasz származású váradi kanonok 1243-ban elkészítette latin nyelvű könyvét (Siralmas ének); ebből a kordokumentumból tudjuk, hogy milyen volt a tatárjárás.

vissza az elejére